hát ez ilyen lett

Németh pince, Gyöngyöstarján - kóstoló


Az úgy volt, hogy a 7*7-en megfenyegedtem Attilát hogy egyszer még meglátogatjuk őt, megigértem hogy kevesen megyünk. Aztán elkezdtem szervezni ezt, végül négy teljes ember maradt, meg kettő fél (gyermekek, igen), és másfél órás időlimitet kért Attila, meg koradélutánt, így szeptember 15, 14:30-as kezdést egyeztettünk.

Persze úgy döntöttünk, hogy egy jó ebédért elmegyünk Galyatetőre, így sikerült egy órás késést összehozni már a legelején (mellékszál, de muszáj: semmi nem menti fel azt az éttermet ahol barackszezonban konzerv barackot szolgálnak fel, és a mélyhűtött röszti/mogyoróburgonya is igen rossz szájízt ad, így a két éve megszerzett bizalmat a táncoló kecskék elvesztették), amit tetézett a tény, hogy Attilának ötkor programja volt, no hát majd rohanunk, gondoltam, persze ideges voltam, így mikor nem jutott eszembe hogy milyen kocsit is vezetek éppen érezte Attila is hogy segítenie kell, különben elkerüljük egymást, így a 'találkozzunk a templom előtt'-et megtoldotta egy 'tudod, az épület amin nagy torony van'-nal.


Rohanásból nem lett semmi, hatkor még megnéztük a feldolgozót is hazafelé menet, ahol a nem cimkézett borok közül vásároltunk.

Amit két és fél óra alatt kaptunk az a borokon túl egy olyan borász portréja aki nem korszerű. Nem lehet ugyanis korszerűnek (szinoníma: divatos) nevezni, akinél a fő fehér, amiben a bizodalom van a chardonnay, meg a sárgamuskotály. Olyannyira chardonnay hívő, hogy hiszi: a nagy tokaji száraz bor chardonnayból lesz. (Persze zempléni, egyelőre, hisz chardonnay nem lehet tokaji néven piacon. Én javaslom egyébként a Borsodi Chardonnay márkanevet is levédetni.) Hiszi ezt azért, mert a Nagy Fehérnek palackállónak kell lennie, a furmint meg nem az, a nemzetközi piac meg nem fogadja el a furmintot olyannak, mint a szintén nem érlelhető rajnait - azonnal ivásúnak.
Nem korszerű az a szemlélet sem, hogy a nemzetközi boroknak meg kell jelenniük a hazai fogyasztók fogyasztásában is, különben mihez is mérjük magunkat? A bezárkózás, annak hangsúlyozása hogy a magyar bor világhírű (meg a gasztronómia): zsákutca - vallja. Mélyen elitéljük az ilyen gondolkodást, gárdista barátaim értesítve lesznek.
A terroir borászkodás korában az eddig dűlőszelektált borok egyre többször kapnak Concubina márkanevet, mivel az útkeresés azt mutatja, hogy talán a mátrai boroknál a dűlő nem is annyira fontos, mint Tokajban.
És a legfontosabb üzenete a boroknak a címadó idézet volt. A pincemunka itt minimális, a bornak magát kell megcsinálnia, olyan lesz, amilyennek sikerül állítja Attila. Én azt állítom hogy emögött rengeteg munka van, amíg a bor úgy dönt hogy ő valamilyen lesz. Nem hibátlan persze ez a munka, hol a szüret lesz egy héttel később mint talán kívánatos lenne, hol a palackozásra kell megfelelő palack hiányában (mert kőkemény elképzelés van hogy melyik bor miben élje palackéletét) három hónapot pluszban várni, ami akár túloxidáltsághoz vezethet. És akkor mi van, kérdezi a korszerű borász? Kis ez-az rosszabb esetben, jobb esetben majd a marketing megoldja. Attilánál egyik sincs. Attila ilyenkor haragszik a borra. Nem szereti őt. Elteszi a pincébe, néha megkóstolja, ha úgy alakul hogy hajlandó elfogadni őt, akkor lecimkézi. De még ez sem jelenti azt hogy irány a piac. (Van egy 16-os savval rendelkező muskotály a pincében, az olyan öt év múlva kap majd talán esélyt piacra jutni.)

Beszéltünk még ezer más dologról is, a tokaji eredetvédelemről (Alana pince, Attila másik projektje (sic!) tessék majd figyelni a híreket, szerintem az sem lesz erősen marketingelt piacralépés, de a hírek a borokról már most terjednek), canon objektívekről, nyomoralkoholizmusról, stb, stb.

Persze levontam a konklúziót is. Értem én, hogy nehéz így, ilyen elvek mentén jól eladható borásznak lenni, ezt a filozófiát egy borkereskedőnek szépen kommunikálni. Ennek ellenére igyekeztünk a -hiányolt- piaci visszajelzést megtenni, és igyekezni fogok a későbbiekben is. Addig is a mai intelmem: tessék látogatni a borászokat.

Kóstolt borok a végére, mert az is volt, borkóstolás.



Olaszrizling, 2005, Cserepes dűlő: hordót kapott, de mégis friss, üde, reduktív érzetű, leheletnyi maradékcukorral, jól iahtó, kellemes bor, nem az én olaszrizling stílusom.
Veresföldi chardonnay, 2005: brutális, de róla külön majd.
Cserepes cuvée, 2005: ő várt a palackra, kis túlzott fa használat az első pillanatban meghökkent, de a komplexitás és az egyensúly nálam mindent visz, ő volt a bor ami csak nekem ízlett. Ja, és ő még cimke nélküli volt.
Concubina vörös: nem tudtam meg róla újat. A nyomoralkoholizmus helyett ez kéne a kocsmákba, vagyis hát sok ilyen bor.
Rozé: félédes! Mert hát ő ilyen lett. Találó rá a szeptemberi rozé kifejezés, ezt most kell inni. Az más kérdés hogy Attila nyárra akarta, magának.
Chardonnay félédes: cimke az nincs rajta, ez meg így sikerült. Nekem tetszett, másnak nem tetszett, szerintem a fajtajelleg megmaradt és kiegészült valami plusszal. És már hordóban (vagy palackban? ez most elfelejtődött) a társa: édes, botritiszesedett szemekből készült Chardonnay botritisz selection!
Concubina sárgamuskotály: Az est győztese, tarotl, hengerelt, a cukrot a savak elviszik a hátukon. A bor, ami szőlő illatú, az édes amit nem desszerthez kel inni, hanem csak úgy, jókedvre derítés végett.
Diósi sárgamuskotály: a nagytestvér. Tényleg diós a vége bár nem ezért ez a neve, kicsit bizonytalan így a lecsengése , de idővel gondolom nem lesz az, vagy az marad és akkor nem érdemli ki a cimkét jó ideig ő sem.