mintha krétát nyalogatnál

Gróf Buttler kóstoló, Decanter




Van egy ember. Szakálla is van, nem feltétlenül kender. Meg legendája, hatalmas. Először egy borászlegény mesélte nekem hogyan sikerült emberünket visszaköszönésre bírnia: váratlanul, egy dűlőút közepén megsüvegelte őt. Más helyen Kapitánynak nevezik őt. A kóstolón csak szimplán Bukolyi úrnak nevezte őt A Sommelier. Mert ez egy olyan kóstoló volt, ahol jelen volt A Sommelier, meg A Boríró (név és cím a szerkesztőségben).
Meg jelen voltak a Buttler borok, és elmeséltek azok mindent a készítőjéről (fent említett urak persze segítettek a botfülüeknek kicsinyt). Beszéltek a hatalmas befektetésről, ami révén a legjobb egri területeket (Nagy-Eged, Szarkás) faggatja Bukolyi László, elmondták hogy jelenleg albérletben laknak a borok a Kőporos pincében, és szóltak arró is hogy a divatirányzatokkal szembe menve hatalmas borok készülhetnek. Kikotyogták hogy ilyen brutális terméskorlátozás nemigen van még hazánkban, 3-4 tőke ad egy palack bort (aki büszke a terméskorlátozására, az 1 tőke 1 palack nagyságrendről beszél általában) .

Minden bor kapott 8 óra levegőt, ez kellett is nekik, így mondták.

Elsőként egy 2005-ös viognier került terítékre. A fajta a Rhone-völgyből érkezett Egerbe, és úgy tűnik jól tette hogy idetalált. A telepítés oka a syrahval való házasítás volt elsősorban, de eddig frigy még nem jött létre, önállóan mutatja meg a bor mit is tud a micsoda is?. Nem feltétlenül a fajta, ugyanis. Tud egy krémes, olajos testet produkálni, finom, visszafogott illattal, ásványos, gyümölcsös ízzel, hosszú lecsengéssel. Itt már érezni lehetett hogy kevésbé fog ez a kóstoló a fajtáról szólni, ugyanis ezt a mineralitást, ezt krémességet inkább az Eged-hegy tudja. A terroir szó ekkor már el is hangzott.
Aztán kaptunk egy sűrű, magas alkoholú (14,5) chardonnayt, 2006-ból. Fa, sok fa, hangzott az első verdikt. Acéltartály, válaszolt a sommelier. Minden ami a borban volt, a Szarkás-tetőt mutatja, meg az érett szőlőt dicséri. (Azért a végén a némethattilachardonnayt énekeltük el.) Szép bor volt, szó se róla, de.
A 2004-es Szarkás pinotnál szó sem lehetett de-ről. Ott pinot kaptunk, az egyik legszebbet amit eddig láttam. Ez a pinot, hangzott a borbemutatás, és valóban, ebben benne volt minden, amiért a pinot szeretem: erdő, gomba, cseresznye, málna, bőr, hús, megannyi illat és íz. A színe rubint piros volt, opálos. Mert se derítés, se szűrés nem érte a bort; kockázatos vállalkozás a Bukolyi-borászkodás, de ez engem meggyőzött a kockázat vállalásáról.
Érdekes volt a borok sorrendje, szakértőink késhegyre menő vitát folytattak le a témában, de győzött a tanninra alapozott sorrend, úgyhogy 2004-es egri bikavér jött. Hogyan? Bikavér, aminek a tanninja alacsony?! Bizony, ez a bikavér nem akar nagy testű bor lenni, könnyed, gyümölcsös (bogyósgyümölcsök), borsos, véget nem érő lecsengésű bor akar lenni.
Aztán angyal szállt el felettünk, mert a pohárba került a 2005-ös kadarka. Néztük, illatoltuk, megmászattuk a pohár falán, és én elhittem hogy a legjobb magyar vörösbor van a poharamban. Nem is tudtam mit írni róla, felesleges kiemelni a csipkeillatot, a rózsaillatot, a fűszeres, légies ízvilágot, a végtelen lecsengést.A Boríró szerint értelmetlen volt folytatnia kóstolót, de azért a show must go on elv diadalmaskodott, így jött a következő tétel.
Méghozzá megint pinot, de most már az évjárat és a termőhely megváltozott: 2005, Nagy-Eged. Nagy bor lesz. Most nekem a 2004-es leverte ezt. Még a végén kicsit szárít a tannin, még nem simult bele minden a borba, de itt már egyértelmű volt: a terroir borászat egyik csúcsa ez a bor is, azt a mineralitást ami ott lakik a hegyen teljes mértékben áthozza a pohárba. Mintha krétát nyalogatnál. (Utoljára ugyan általánosban, dolgozat-kerülés céljából, de igen, ez az. És ettől sem lázasodtam be.)
Megkaptuk ennek a bornak a 2006-os változatát is, az sokkal sötétebb, már majdnem vörösbor színű, édes érzetű, nagyon ásványos, kicsit a végén kilógó alkoholú ez. De ezt is szeretném az elkövetkező években nyomon kísérni.
Elkövetkezett a szentségtörés ideje, vélték kalauzaink, és előrukkoltak egy 2006-os oportóval, miszerint portugieser. Hát nem egy villányi bor, az szent. Nagyon érett szőlő adta az alapanyagot, ez a magas alkoholban meg is testesült, ami nem tette könnyeddé a bort, a málnás illat ellenére nekem a bor nem bizonyította be hogy oportóra szükségem van.
Végül előkerült a syrah trilógia. 3 termőhely, 3 különböző egyéniségű syrah. Megosztó borok ezek, mert nem a megszokott ausztrál, dél-afrikai 'meleg' syrah érzetet adják. Az első tétel, ami a Szarkás-tetőről került a palackba kifejezetten hűvös volt, még ha ez a kifejezés értelmezhetetlennek is tűnik. Volt egy -engem- zavaró büdösség a borban, kis édeskömény illat. A Nagy-Eged alsóbb részéről, 300-400 méterrről származó bor megint szinte kizárólag a hegyről szólt. Sós, minerális íz, kis animalitás, fűszerek, nagy bor, de szerintem nem nagy syrah.
Mint ahogy a 400-500 méter magasból származó bor, a három közül a kedvencem, sem mint syrah fogott meg. Hanem az a borsos aszalt szilva íz, az a rengeteg ásvány, már megint, az nagyon rendben volt.
Még kaptunk egy bónusz bikavért, 2005-ből, természetesen Eged-hegyről, lehengerelt. Koncentrált gyümölcsillat, hatalmas nagy test, végtelenül hosszú lecsengés, még nincs forgalomban, mert még kis idő kell neki a palackban, de megértem hogy A Sommelier miért ezt fogja karácsonykor az asztalra tenni. Magának, persze.

A végén egy talált sárgamuskotály (állítólag a syrah szállítmánnyal keveredett a hegyre fel) kívánt jó éjszakát nekünk, ő benne már túl sok volt mindenből, főleg az alkoholból, nem szerettük, de szerintem csak azért kaptuk, hogy lássuk: ilyen is van. Meg hogy a palackokban található maradékokra rávethessük magunkat.